Hol is kezdjem. Kotlós tyúkunk elhagyta a tojásokat, feladta, nem kívánja kikölteni a csibéket. Én persze azért még ma is tettem kísérletet a visszaültetésre, de egy idő után beláttam, nincs értelme. Kiabált velem. Nagyon. Nem akarom, hogy visszafordíthatatlanul megromoljon a bimbózó kapcsolatunk, ezért inkább békén hagytam. Gondoltam, azért csinálok egy fotót a fészekről a tojásokkal. Mikor elkészült a kép, alaposabban megnéztem és olyat láttam, amiről elsőre nem is tudtam, micsoda. Pöttyösek voltak a tojások. Amikor belenagyítottam, észrevettem, hogy a pöttyöknek lábuk is van. Basszus, atkák! Rákerestem a neten és igen, ezek bizony madártetű atkák. Gyorsan kiokosítottam magam és megvilágosodtam, kovaföldre lesz szükségünk, de minél hamarabb. Igen ám, de nem árulnak minden sarkon kovaföldet. Rendelni lehetett volna, de nekünk gyorsabb megoldás kellett, ezért a gazdaboltba rohantunk, ahol a peritrint javasolták ellenszerként. Alkalmazás előtt azért gyorsan beszórtuk az összes baromfink helyét fahamuval a "régi öregek" tanácsát követve. Biztos, ami tuti. Ezután következett az állatok kezelése, ami meglehetősen mókásra sikeredett. A leginkább érintett kotlóssal kezdtük. Természetesen megint én járkáltam törpejárásban a trambulin alatt, hogy kifárasszam őnagyságát, a férjem pedig bombázott a jobbnál jobb ötleteivel. Okulva a tegnapi esetből ma csak résnyire nyitotta ki a férjem a karám ajtaját és ott várta lesben a tyúkanyót. Néhány trambulinkör után el is kapta, hátára fektette, én pedig beszórtam a porral a szárnytövét, combhajlatait, hasát, mellkasát. Ez egyáltalán nem tetszett kotlósunknak, az utolsó mozdulatok közben kiszabadította a szárnyát és fergeteges csapkodásba kezdett, nagy porfelhőt kavarva ezzel. Azt hiszem, mi sem leszünk atkásak ezután. Ezután Elek pajtásai következtek, a nagyok, az őshonos magyar tyúk a kopasznyakú kakasaival. Név szerint: Feketécske - bármilyen meglepő, ő egy fekete színű tyúk -, Fehérke - sánta fehér kakasunk, mert nagyon kreatívak vagyunk a névadásban - és Fürge - a kakas, a tyúkudvar királya. Fehérkét sikerült elkapni a kezdeti döbbent állapotban, amikor még fel sem fogta, hogy mi történik, mert az rendben van, hogy a gyerekek kergetik, elkapják, dajkàlják, babusgatják, de tőlünk nem ezt szokták meg. Feketécske már nehezebben adta magát, Fürgéhez pedig nagyon össze kellet dolgoznunk a férjemmel - jobban belegondolva igazi csapatépítő tréningen vehettünk részt édes kettesben. Akciónk közben a kakasok vészjóslóan káráltak, aminek hatására Elek a védelmükre kelt és öklelve próbált minket a pajtások elengedésére bírni. Most még gyerek, ezért inkább viccesnek volt mondható a próbálkozása - bár néhány lila folttal azért ma is gazdagított. Hú de jó, hogy szarvatlan! - de lelki szemeim előtt megjelent mindez egy 110 kilós bakkecskével. Hát nem lennék a helyemben! Azonban nem volt idő merengeni, következtek a fiatalok, akiket mi pipettáknak hívunk. Ők ausztralorp csirkék és a férfiuralom itt is testet ölt, három kakaskára jut egy jércike. Ez a csapat még maga az ártatlanság, úgyhogy velük gyorsan végeztünk és következtek a kicsik, a pipuskák. Itt a befogás nem okozott különösebb problémát tekintettel arra, hogy ők még az átmeneti szállásukon vannak, egy ketrecben. Ami a férjemnek mégis okozott némi nehézséget, az az egyformaság. Ez a csapat is őshonos magyar fajta; 2 kopasznyakú, 2 sima. A két-két azonos fajtájú egyedet szinte lehetetlenség megkülönböztetni egymástól. A férjem ezért addig nem merte betenni az elkészült pipust, amíg a hasonmását el nem kapta. Tökéletességre törekedtünk, ezért nem hagyhattuk, hogy valamelyik kimaradjon vagy esetleg duplázzon - bár bevallom ez a veszély azért nem igazán tűnt reálisnak látva a riadalmat, amit ténykedésünkkel okoztunk. Summa summarum megnyugtató volt, hogy a kotlóson kívül a többieken nem láttunk atkákat, úgyhogy bizakodók vagyunk. Persze ha sikerül kovaföldet szerezni, akkor abból az összes madárkánk kap a biztonság kedvéért. Azok is, akik a mai jóból kimaradtak, vagyis a fürjek, galambok, gerlék, pintyek és Alfonz, a papagáj is.
A parányi vérszívók okozta izgalmakon túl azonban egyéb fejtörő is előállt. Pontosabban ismét előállt. Ez pedig Elek pajtásainak az etetése. Nem vált be a húrozott vályú; Elek kitartó próbálkozásokat követően vígan falatozott belőle, a kakasok és a tyúk azonban nem merte bedugni a fejét a réseken. A férjem besokallt, nem volt hajlandó tovább kísérletezgetni, inkább a takarmányosnál vettünk készen egy másik fajta tyúketetőt. Olyan rácsos vàlyút, mint a fürjeké - akik a változatosság kedvéért nem hajlandóak enni belőle, ezért folyamatosan felnyitott állapotban van a rács-, csak itt nagyobbak a rések. És hurrá, ebből végre falatoznak. Mindenki. Igen, Elek is. Rájött, hogy kell a lábával felnyitni a rácsot. Hihetetlen, hogy mennyire kitartó és leleményes ez a kecske. Hirtelen jött ötlettől vezérelve egy dróttal lezártam a ràcsot és a kerítéselemhez rögzítettem. Holnap kiderül, hogy végre hátradőlhetünk-e etető ügyben.
Büszkén mondhatom, hogy a férjemmel kezdünk egyre ügyesebben együttműködni csapatként a tyúkudvarban is; tyúkkergetésben most már kimondottan erősek vagyunk. Van ilyen bajnokság?
