Házsártos tyúk asszonyság

Mivel a gyerekek a nagyszülőkkel nyaralnak, ezért az elmúlt napjaink a nagyszabású tervek megvalósítása jegyében telnek. Tonnákat mozgattunk meg a férjemmel, lázban égnek a nem létező izmaim is. Dél tájban felfigyeltünk azonban arra, hogy végre lejött a tojásokról a kotlósunk. Ez azért volt nagy jelentőségű számunkra, mert két vagy három napja nem láttuk kint, nem evett, nem ivott. Na de most kijött és egy idő után feltűnt, hogy vissza sem akar menni. Először bementem a kis karámjába és kedves szavakkal kísérve próbáltam  beterelni a kuckójába. Ez egyáltalán nem tetszett neki, hangosan kiabált velem. Mivel nekem sem kell a szomszédba menni, ha kiabálásról van szó, elkezdtem kevésbé kedvesen beszélni hozzá meglehetősen emelt hangon. Még inkább rámripakodott. A férjem azt tanácsolta, menjek inkább főzni és bízzak a kotlós tyúk ösztöneiben. Bementem és főztem. Muszakát gombával és mángolddal gazdagítva, amivel jól eltelt az időm. Ebéd után kimentünk és a tyúkanyó még mindig fel-alá sétált. Nem lesz ez így jó, a férjem is belátta, hogy itt bizony valami gubanc van az ösztönnel. Meghoztuk a döntést, visszarakjuk a tojásokra. Tekintettel arra, hogy a kotlós karámja a trambulin alatt kapott helyet, ahová a férjem nehézkesen fér be, megnyertem a feladatot. Milyen jó is lenne, ha itthon lennének a gyerekek! De félre a sopánkodással! Bemegyek, berakom, kijövök. Ennyi. Ez volt a terv. Ezzel szemben teljesítettem öt trambulinkört törpejárásban eredmény nélkül, a türelmem egyre inkább kezdett elfogyni, a kotlós azonban kitartóan menekült előlem és kiabált velem. Én meg vele. Főleg amikor sikerült beletérdelni a frissen elejtett tojás nagyságú tyúkszarba. Igen, beletérdepelni, ugyanis az ötödik kör után úgy begörcsölt a lábam, hogy átváltottam négykézlábra. Ekkor segítségül hívtam a férjem, aki mindeddig kint röhögött. Némán, mert csak úgy mert. Kidolgoztuk a haditervet; én odaterelem hozzá a tyúkot, ő meg elkapja. Ilyen egyszerű! Csak azzal nem számoltunk, hogy tyúkanyónk nem esett át a szárnytoll vágáson mint a többiek tekintettel igen fontos tojásmelengető feladatára. Szóval a kotlós egy könnyed, légies mozdulattal átugrott a férjem feje fölött, amit ki sem néztem volna belőle figyelemmel a napok óta tartó kotlásnak és tyúk mivoltának köszönhető kissé molett testalkatára. Én ugrottam utána. Egészen pontosan nyögdécselve kikászálódtam a trambulin alól. És mit látok? Elöl fut a tyúkocska, tyúkocska után Zserbi kutyánk, Zserbi kutyánk után a férjem szitkozódva. Én is akcióba lendültem, de nem is értem mit vártam, ha a 3 méter átmérőjű karámban nem sikerült elkapnom. Futottunk bokrokon keresztül és vissza a tyúk és én. A férjem ugyanis Zserbi kutyánkat fogta vissza. Ekkor már nagyon nem voltam türelmes és ráförmedtem a férjemre, hogy azonnal zárja el a kutyákat és jöjjön, kerítsük be a kotlóst. Ezt a tervünket végre siker koronázta és hónom alatt a tyúkkal visszamentem a kuckójához, hogy ráültessem a tojásokra. 16 tojást tettünk alá. Állítólag páratlan számút szoktak, nekünk ennyi volt és különben is mit nekünk holmi hagyományok, szokások, babonák. Én ezzel befejezettnek is tekintettem volna a küldetést, a férjem azonban megszámolta a tojásokat és csak 14 volt. Beletúrtunk a fészekbe és ott volt a hiányzó 2 tojás összetörve. Büdös volt. Még jó, hogy tyúkanyó nem akart a bűzben ragacsos törött tojásokon üldögélni. Eltakarítottuk a trutyit, picit rendbe tettük a fészket, majd behelyeztük a kotlóst, aki ez idő alatt végig a hónom alatt zsörtölődött halkan. Ottmaradt. Hurrá! Lehet, mégis inkább tizenöt vagy tizenhét tojással kellett volna próbálkoznunk a tizenhat helyett? Ezen már kár agyalni, haladjunk; folytathatjuk a feladatok kipipálását. Férjem ismét nekiállt egy olyan tyúketetőt összetákolni, amiből a tyúkok tudnak enni, Elek, a kecske azonban nem. Ez már nem az első próbálkozásunk. Először a hagyományos tyúketetőt próbáltuk masszívabbá tenni úgy, hogy egy vasszéket rögzítettünk fölé. Az elképzelés jó volt, akár be is válhatott volna, ha Elekecske nem egy telhetetlen bakkecske. Kettős támadást indított. Először a nyelvecskéjét dugta be a tyúketető kör alakú lyukain, majd mikor nem tudott ezzel a módszerrel maradéktalanul minden morzsát elfogyasztani, akkor játszi könnyedséggel szarvatlan fejecskéjével felöklelte a masszívnak vélt tákolmányt. Próbálkoztunk ráccsal fedni egy vasetetőt, de a tyúkok nem merték bedugni a fejüket, Elek viszont az előző nyelves technikával ismét túljárt az eszünkön. Végül vályú mellett döntöttünk, amit fémhuzallal behúrozott a férjem. Ezt egyelőre még nem tudta kijátszani Elek. Mondjuk a tyúkok sem mutattak hajlandóságot az ebből való evésre. De nem keseredem el, a férjem megint az ösztönökre hivatkozott; ha éhesek, esznek majd belőle. Úgy legyen! De térjünk vissza a kotlós ösztöneire. Amíg mi a tyúketetővel foglalatoskodtunk, addig a kotlós újra kijött és kint is maradt egészen addig, mígnem eleredt az eső és rövid idő múlva már úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Na, ekkor csak visszament a kuckóba. Hogy a tyúkanyó hajlandó-e kotlani továbbra is a tojásokon, egyáltalán van-e még esély a kiscsibék életben maradására és kikelésére és Elek hagy-e kaját a tyúkoknak, ez majd az elkövetkezendő napokban kiderül.