Óriások napja

Ma állatbörzén voltunk. Lehet ezeket a vásárokat szeretni vagy nem szeretni, szidni vagy dicsérni, mi mindig jól érezzük magunkat. Olyan felhozatal volt most is, hogy csak kapkodtuk a fejünket. 

Alapvetően mindenféle terv vagy elhatározás nélkül érkeztünk. Talán a patkánycsapda volt az egyetlen, amit venni akartunk. Esetleg kopasz patkányt. Na, nem a csapdába, hanem kedvencnek, mert régebben volt nekünk és egészen elképesztően kedves és okos állat. De nem volt kopasz patkány. És Benett kenguru sem. Ez utóbbi mondjuk inkább jó, mert ha lett volna, akkor nagyon elő kellett volna vennem a józan eszemet, hogy lebeszéljen róla. Szerelmes lettem a kis cuki fejébe, de félek, hogy már így is sokan vagyunk. Nagyobb helyre lenne szükségünk. Szóval nem vettünk sem Benett kengurut, sem kopasz patkányt. Persze nem a helyhiány miatt, hanem mert nem volt egyik sem. 
De természetesen most sem jöttünk haza üres kézzel; mindenki kapott egy kis kedvencet. 

Az egyik fiam egy Orchidea manót választott. Nem vicc, létezik ilyen. És meseszép. Az Imre nevet kapta.

A másik fiam egy pár kéregutánzó sáskát választott. Nos, ezek hatalmasak, de brutálisan hatalmasak. A lányt Sacinak, a fiút Marcinak keresztelte a boldog gazda. 

És hogy hogyan nem, de lett egy pókunk is. Brazíliai óriás madárpók. Mondjuk még csak baba, de ha felcseperedik, akkor a ma létező 4. legnagyobb madárpók lesz belőle. Ez csak azért meglepő fordulat, mert én mindig azt hangoztattam, hogy egyedül egyetlen állat nem költözhet hozzánk: pók. SOHA. Szégyen, nem szégyen, rettegek tőlük. Erre egyszer csak azon kapom magam, hogy szorongatok egy kis fiolát, benne egy átlátszó zselészerű pókocskával. Ezt kaptam én. Terápiás állat. Már beszélgettem többször is vele. Talán jó barátok leszünk. Van rá jó néhány évünk, ha lány. Ha fiú, akkor jóval rövidebb ideig él. Még nevet nem is adtam neki. Tekintettel azonban arra, hogy a nemét nem tudom, csak valami uniszex név jöhet számításba. Majd még írok a névadásról és bimbózó kapcsolatunkról, a terápiámról.

A férjemet majdnem kihagytam: ő egy pár törékeny madárkával tért haza. Mexikói pirókokat választott. Természetesen utánaolvastam, hogy mit kell tudni róluk és van egy kevésbé egzotikus nevük is: házi pirókok. Nekik egyelőre szintén nincs nevük és fotót sem készítettem róluk, de igazán szeretnivalóak.
Úgyhogy elég eredményes napot zártunk és izgalmas napok elé nézünk az új jövevényekkel.